Tetszett neki ez a sziget.

       Nem volt benne semmi hivalkodó vagy igazán feltűnő, semmi olyan nagyon különleges, amitől jobban érezte volna magát, egyszerűen csak egy apró kitüremkedés volt az arab tenger egy félreeső szegletében, és többnyire pont ebben rejlett nagyszerűsége. Itt talán nem keresik. Ettől érezte volna magát a legjobban. A folyamatos menekülés, a mindig valami más zug keresése, a következő lépéseket számítgató bizonytalanságérzet metsző rémülete, az áttetsző tartományok közti bujkálás - még ha oly masszív is volt a teste - akarva akaratlanul is megviselte idegrendszerét.

        Nem tudta, meddig bírja még.

        Fizikailag még nagyjából rendben volt, hiszen nem földi anyagból gyúrták, nem abból a mindenhol jelenlévő pocsék hússzövetből és csontból, ami idővel feloszlatja magát, és új formulákat követel az univerzumban. Nem. Ő más volt, de ez a másság nem jelentett hosszú távon is tartalékban tartható előnyt, vagy, ahogy az emberek gondolták: halhatatlanságot. A tér önmagába fordul vissza, ahogyan a galaxisok élete is porrá vedlik lendületükben. Mindenkinek meg van szabva a sorsa, előre elrendelve, úgy, ahogy azt a mindenség érdekei kívánják. Eljön az ő ideje is, lejár a szavatossága, és vége.   

        Már tíz hete tartózkodott a Samhahnak nevezett sziget oázisának völgyénél. A baljósívű hegyoldalakra felépült agyagfalvak mindazonáltal tökéletes menedéket adtak az idegennek, ha kellőképpen tájékozott volt a környék szokásait illetően. Neki kapóra jött az a több hetes munkát magával hozó jemeni riport, amit a Daily Planetnek készített annak idején, amikor még úgy tűnt, a dolgok a rendes medrükben haladnak előre. Mostanra jóformán mindent tudott a fülledt pálmafaligetekkel kibélelt völgyről és a környékbeli nomád életmódról. Már szinte elbízta magát, hogy senkinek nem jut eszébe itt keresni, vagy ha kutattak is utána, bizonyára korábban, de erről a falubeliek nem tudtak semmit. Pedig néhányukat már nemcsak, hogy ismerte, de igazán meg is kedvelte, mégpedig egyszerű nyíltszívűségük és természetes, majdhogynem gyermeki odaadásuk miatt, amit az élet iránt tanusítottak. Nem kérdezték, honnan jött, vagy mit akar, csendes emberek voltak ezek, s olykor, ha segített nekik – még, ha csupán szigorúan csak annyit is, hogy ne legyen feltűnő erejének masszív megnyilvánulása – hálás szemeikkel mosolyogtak rá.

        Szándékosan egyszerű, seszínű kopott ruhákat hordott, meg egy koszos, kékes-sárgából kifakult Atlanta Trashers-es baseball sapkát, amelynek szimbóluma kissé még hasonlított is az övéhez, de csak messziről, s így olybá tűnt, mintha nem tudna elszakadni ettől a különös V formától. Sűrű szakállt növesztett, ami errefelé még csak szokatlan sem volt, s így már igazán otthonosan érezte magát.

        Ma reggel Hadzsimnál, a völgy végében élő teafű árusnál töltötte a délelőttjét, aki szótlanul töltögette újra agyagcsészéjét a földízű pu-erh leszűrt levével, és kiismerhetetlen arckifejezéssel nézett rá, mint mindig. Valószínűleg fogalma sem volt arról, ki ül vele szemben, de ha mégis, az teljesen hidegen hagyta. A katcserjékkel beborított hegyoldal sűrűjén olykor átnézett a hegyen, megszokásból, nehogy valaki mégis rajta üssön, vagy váratlanul meglepjék, mint egyszer, amikor a Csendes-Óceán egyik lakatlan szigetén rejtőzött, és azt hitte nyugta van végre.

        Annak is mi lett a vége. Megint egy csomó halott, a világsajtó újbóli álságos támadása, s aki egykor mellette állt, megint ellene fordult. A nagyhatalmak háborúskodáinak közepette a szuperhősök is felapríttattak, a négy oldalra szakadó újkori világrend rémurai pedig gátlástalanul, hatalomra törve állították félre őt. Politikusok. Külsejüket a disznótól, lelküket a patkánytól, szokásaikat a denevértől, nagylelkűségüket pedig a macskától kölcsönözik. Kettős színjátékuk egyrészt a népnek, másrészt a nemzetközi közösségnek szól: bár kerülik a nyílt, frontális elnyomást, mégis minden lehetséges módon megszegik a joguralom szabályait, és folyamatosan a kiskapukkal élnek.

         És mindenhol ő sem lehetett jelen.

         Akármilyen képességekkel is rendelkezett, az emberi fajnak ezt a kiaknázatlan lehetőséget is sikerült tönkretennie. Minden háborút meg kellett vívni, s az egykori országok vezetői egyre jobban nehezményezték beavatkozását a politikai életbe, hiszen az érdekek nem egyeztek.

         A béke nem kifizetődő hosszú távon.

         Kész gazdasági csőd.

         Hősökre pedig nincs szükség, csak a szokásos fegyverekre, hogy tovább kaszaboltassák a túlnépesedett fajt, melynek ritkítására túlélési szempontokból volt szükség.

          A víz és a foszilis energiahordozók mind fogyóban voltak, nincs már hely az éhes szájaknak, amelyek az ő közbeavatkozási révén csak egyre inkább szaporodtak. Az emberi világ felett mindenkori irányítási hatalmat élvező fegyvergyárak, a vírusokat szándékosan piacra dobó, majd Pandora szelencéjéből vakcinákat világnak eresztő gyógyszerüzemek mind ellene fordultak. A propaganda megállíthatatlan volt, hiába minden egyes szakadékba zuhanó busz, áttört duzzasztógát és számtalan emberi élet megmentése. Ez már nem jócselekedet volt a szemükben, hanem a terveik hátráltatása.  Ellenség lett belőle.

           Louis…

           Legalább őt meghagyták volna neki.

           De bárki, aki az elmúlt években kapcsolatba került vele, bárki, akit barátjának tekintett, vagy közelebbi ismerősének tartott, egyszeriben mind felhasználható kellékek lett az ellene indult hadjáratban, és egy idő után szükségszerű áldozatokká vált a folytonosan tartó túszdrámában, a kiszabadítási akciók során elkövetett kegyetlen megtorlásokban, be nem tartott ígéretekben, s az előre látott végzetszerűségben.  Azt akarták, hogy mindez mázsás súlyként nyomja a lelkiismeretét, hogy miközben a népek szemébe hazudják a szerettei ellen el nem követett szörnyűségeit, és ádáz tekintetével a címlapon riogatják újságaik a felnövő gyerekeket, már önmagát se értékelje annyira, hogy küzdjön, hogy megpróbáljon talpra állni a köréje dobált mocsok halom alól. 

           Meghaltak, mind odavesztek, te pedig egyedül maradtál – mondogatta magának időközönként. Talán mégis testvérének, Karának volt igaza, aki időben felismerte az emberek kegyetlenségét és hatalomszomjúságát, s míg megtehette, elhagyta ezt a bolygót. Ő pedig itt maradt egyedül a szövetségesek kriptonit gránátjaival, hőkövető rakétákkal, sugárnyalábvetőkkel meg polarizált lézerágyúikkal. Még a műholdjaikat is felszerelték detektorokkal, az ázsiaiak újonnan kifejlesztett űrsiklói pedig megszállott vadászösztönnel keringenek a bolygó körül jó pénzért egyedül rá vadászva.

            Ő lett a közös ellenség, s ebben a tekintetben az emberiségnek végül mégis sikerült összekovácsolódnia kissé. Megvolna rá a reális esélye, hogy eltűnhessen innen végleg, vissza Karához, és az ő kis boldogságbolygójához, csendesen, nyugodtan töltve hátralévő éveit. De ő Clark Kent, a Kripton szülötte, a csodagyermek, akinek képességeit évekig titokban tartották, rejtegették az emberek elől, mellyel aztán mégis önmagára talált, majd természetszerűleg elbukott a mértéktelen emberi hatalomvágy és gyűlölet mezsgyéjén, és most már csak azért is marad, hogy végignézze erőlködésüket.

            Finom ez a pu-erh tea. Ha egyszer el kell innen is mennie, hiányolni fogja Hadzsim főzeteit.  Szervezetének ugyan jóval kevesebb szilárd étel bevitelére volt szüksége, mint egy átlagos embernek, de azért néha még neki is kellett ennie meg innia.

            Na jó, hát akkor nézzük a mai híreket.

            Különös, de még ezen a félreeső szigeten is lehet fogni az internetet, a völgy végében lévő embernagyságú agave-bokrok közé rejtett áramfejlesztő generátorok zümmögése adja a világítást és minden forrást a civilizált életmódhoz. Igaz, olajjal és benzinnel működnek - de hát az akad bőven errefelé.

            Így hát a hírek is eljutnak hozzá.

            Mert bár beavatkozni nem akart, de azért szemmel kellett tartania ezt a meglehetősen megvadult csőcseléket, fel kellett készülnie arra, hogy mi vár rá odakint, ha egyszer ismét menekülőre kell fognia. 

            Felnyitja a megviselt almás laptopot, melynek billentyűi közé már jócskán beette magát a por, de azért még működik, s így megnézheti az aznapi híreket.

            Semmi különös, csak a szokásos háborúk, energia meg klímaválság, az egykor számára is otthont nyújtó a jótét-lélek amerikaiak tovább élősködnek a környék olajmezőin, mondvacsinált indokokkal rohannak le országokat különböző javakért, de leginkább azért, hogy a fegyveriparra épülő gazdaságot fenntartsál, s míg az Európai Unió tovább haldoklik, az Ázsiai Unió tovább erősödik.

            A postaládájában néhány, már a címében fenyegető levél – ezeket olvasatlanul törli – majd megakad a szeme egy szokatlanul címzett segélykérő üzeneten. Nahát, még akad ilyen is. Ritka az manapság, hát elolvassa, csak úgy nosztalgiából:

„ Tiszteletreméltó Clark Kent!

Kérem, segítsen rajtunk! Ön az utolsó reményünk!

Országunkat ellepte a korrupció és az önkényuralom, a kapzsiság mértéktelenül beterít mindent, és nem tehetünk ellene semmit. Adóinkból fizetjük a kormánnyal mindenkor szövetséges egyházaknak a fejpénzt a leszállított szavazókért cserébe, a propagandát toló tévéket, rádiókat, újságokat, portálokat, blogokat, irányított hirdetéseken keresztül, állami cégeken keresztül, és ezeket a pénzforrásokat persze teljesen elzárva a tartják a függetlenek elől, így külön fizetnünk azért is, hogy a független média néhol még működni tudjon. Hányingerkeltő, amikor a közpénzből dagonyázó pártmédia felnyüszít: a függetlencivil portálok állandóan pénzt tarhálnak. Ha van gusztustalan szemétség, ez annak az egyik ékköve. Aztán fizetjük a szolidaritási adót és a nem tudni minek nevezett egyéb sarcokat azért, hogy a jövedelem nélkül maradt honfitársaink ne fulladjanak meg a bajban, adakozunk és adományokat gyűjtünk, ruhát, ételt viszünk azoknak, akik jövedelem nélkül maradtak. Fizetjük az egészségügyi hozzájárulást, hogy betegség esetén ellássanak az orvosnál, a kórházban, aztán fizetünk a magánorvosnál, ha nem akarunk megdögleni egy olyan kórban, aminek a kivizsgálásáig sem sikerült eljutnunk az állami rendszerben. Fizettünk a járvány elleni védekezéshez szükséges eszközök, a gumikesztyűk, a maszkok megvásárlásáért, meg a kamu tesztekért, míg más országokban mindezek ingyenesek voltak. Az orvososaink, tanáraink, szakembereink, akik tehették már rég elhagyták ezt az országot, az államosítás pedig minden szintre kiterjedt és bekebelezte az intézményeket, a közigazgatást és bármit, amit lehetett.

A valóságtól elrugaszkodott, hivalkodó, gesztusaik súlyát és jelentőségét felmérni képtelen pártkatonák egyetemeket záratnak be, civil szervezeteket tesznek működésképtelenné, újságok tucatjait hallgattatják el örökre, vagy vásárolják fel saját célokra, ahol az igazságszolgáltatás intézménye többé már rég nem párt-független. Nálunk látszólag minden jól működik, ezt hazudják, de a maroknyi, még gondolkodó ember tudja, hogy ez egy banánköztársaság, ahol papíron ugyan nincsenek hajléktalanok, vagy munkanélküliség, de a képmutató, álkeresztény eszmeiség, az alkotmányosság hiánya és a hallgatásra szocializált társadalom lelkét megette a reménytelenség.   

Egy megosztott népet könnyebb irányítani, mint egy összetartót. A közel ötszáz médiafelület révén elénk szórt egymás elleni gyűlöletuszítás, korosztályok, szakmák, hivatások, ideológiák egymással szembefordítása már le is zajlott. A nemzeti trágyadombra pedig évtizednyi idő alatt sikerült komplett színházakat, politikusokat, zenészeket, írókat, hírlapokat, iskolaigazgatókat, kórházigazgatókat és mindenféle álszakembereket összelapátolni.

Állami kézbe vették a könyvkiadást, a magánynyugdíj pénztárakat is, a bankokból meg a haverok döbbenetesen kedvezményes hitelekkel vásárolják fel az országot. Családi összefogások, vadászházak, külföldi pénzekből épült közösségi épületek, luxusjachton, válság idején megemelt képviselői fizetések, milliókból épült szobrok és emlékművek, miközben a mélyszegénység egyre nő. Gumifalból nyúló lakások, hotelek, strand, és magán-partszakaszok… de tudja a legrosszabb az, hogy már el is hiszik a saját valóságuk jogosultságát. Már nincs senki, aki megkérdőjelezné közülük azt, hogy ez így rendben van-e? Bármilyen visszásságot elkövethetnek, mert az agymosott hívek mindent elnéznek, a parlamenti többségük pedig megszavazza. Nincs olyan aljasság, amit ki ne tudnának magyarázni, hiába a több milliós ellentábor, hiába a nemzetközi nyomás: ezek mindent megtehetnek, még a legfőbb ügyész is a zsebükben van.

Nem olyan országban szeretnék élni, ahol előre tervezetten zabálják a luxust a mi pénzünkből, az emberségükből kifordult senkiházi alakok. Ahol parancsra vetkőztetnek ki a személyiségükből kisiskolásokat, beteg, kiszolgáltatott szülőket, bárkit, aki nem a köpködő, buggyos gatyát viselő mániákusnak az imádója. Olyanban sem, ahol a felkapaszkodott sima agyúak cipelik a jobbjukon aranyba mártott asszonyaikat, rokonaikat. Ahol a húgyeszűek vigyorognak, mikor egymásnak díszdoktori, díszpolgári jelmezt húznak, iorodalmi díjakat osztogatnak egymásnak, az európai szellemiséget meg az ablakon kidobva, emberbábokat próbálnak az igájuk alá vonni.

Az oktatás és az egészségügy teljes csődje miatt az embereknek szinte semmilyen esélye nem maradt a normális élethez, és minden megalázó, sanyargató szabályozást olyan nemzeti konzultációkkal legitimizálnak, amelyben előre meg vannak írva az egyetlen lehetséges, általuk elvárt válaszok, melyekre hivatkozva ezek a nersevikek érvényesítik a megszorításokat.

Alázatosan és könyörögve kérjük tehát, hogy jöjjön és tegyen valamit, tegyen rendet, vagy legalább álljon ki értünk, mutassa meg, hogy egyetlen néppel sem lehet azt megtenni, amit velünk tesznek…”

       Satöbbi, satöbbi.

       Hány ilyen üzenetet kapott már az elmúlt években, amióta kivonta magát a közösségek életébe való beavatkozásból. De semmi értelme az egésznek. Maguknak akarták a bajt, mindig ez történik, a történelem hullámokban ismétli önmagát, nem tanulnak semmit elődeik hibáikból, gőgös diktátoraik megalomániájából, véres háborúikból.

       Kit érdekel?  - válaszolná, de már válaszra sem méltatja őket. különben is csak lebukna a jól fizetett hackerek előtt, akik alig várják, hogy valahol jelt adjon magáról. Ti akartátok. Ti választottátok meg őket, ti tapsoltatok nekik és ünnepeltétek a győzelmüket, amely még a holdról is jól látszik.

        Könnyedén megtehetné, hogy fél óra alatt átrepül az Arab félszigen, majd a Fekete-tengeren, aztán alászállva a Duna partján ennek az országnak az ütőerén lézerszemeivel és kolosszus erejével meghunyászkodásra késztet néhány politikai vezetőt, katonai attasét meg a csatlósaikat.

         De ez már nem az ő harca. Egyétek meg, amit magatoknak főztetek, engem meg hagyjatok békén.

        Sóhajt egyet, lemondóan becsukja a laptop fedelét, megissza a maradék teáját, de azért lelkiismeretét mégiscsak felzaklatja kissé a dolog. Épp csak annyira, hogy aztán rögtön a szokásos megoldáshoz nyúljon: mielőtt visszasétálna szegényesen berendezett kunyhójába a völgy szélén, Hadzsimtól kér egy kis khatot, amit elrágcsálhat délig, meg mellé egy előre sodort cigarettát, amelyet szárított szamszun hagyákból készítenek, és megkönnyebbülve távozik.

        Ismét nem mentette meg az emberiséget önmagától.