Tépő Donát:Tehetetlenségi Erő (Részlet)

Alpha 60

Darab

Csak a zene által kapok impulzusokat. Rajta vagyok éjjel-nappal. Alvás közben, és amikor vágom a fát. A terraboxok tompa, ezüstös fénye visszatükröződik az arcomon, mialatt a zenében lévő kiállás közepén felépül a harmónia, szikkadt bőröm pórusai kitágulva öblögetik magukba a basszusokat. Egy Mérnökkel a 7-es blokkból felvarrattam egy kerámiaberakásos nanokompozit hangszedőt, mely a hússzöveteimbe ötvöződve összeköttetésben áll a teleprácson elérhető bármely zenével. Muszáj, hogy impulzusok érjék az idegpályáimat, különben teljesen apatikussá válok. Minden nap három terraboxot ürítek ki, mégis alig futja a havi levegő és vízadagra. Mondtam az egyik ültetődarabnak, hogy ha ez így megy tovább, jövő hónapban be se jövök. Van még úgy háromhavi tartalékkészletem, az alatt majd csak kitalálok valamit. A folyosónkon a 413-asban lakik egy nő, azt ígérte, ha megdugom, szerez valami munkát a takarítóknál. Semmi kedvem fertőzéseket elkapni, de úgy hírlik, hogy azon a részlegen akad a legtöbb mellékes. A lakók folyton elhagynak dolgokat, amivel aztán lehet seftelni a hétvégi börzéken. Akkor inkább már az, mint a folytonos fakitermelés ebben a megfeszített tempóban. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a beosztási procedúra után elkezdtem vágni a fát, még elég volt napi egy boxot kiüríteni. Ma, már meg se várjuk, hogy a klónhusángok elérjék a plafont, amint lehet, szedjük is ki. A fülemben klasszikus XXI. századi techno lüktet, suhintok, darabolom a husángokat, dolgozom szét rendületlenül, érzem az aminosavak bizsergését, meg hogy a katabolitikus energiák hőtermelés mentén átalakítják a szervezetemben lévő redukált vegyületeket. Telik az idő, a facellákra bontott másodpercek szabályosan ropognak, megfeledkezve akut mirigytúltengésemről sablonélekre osztódom. A minőségellenőrzésre kiküldött felmérődarabok ott okoskodnak minden műszakkezdésnél a soron, és úgy tesznek, mintha élet-halál urai lennének. Játsszák a fejüket, pedig alig kapnak ötven literrel több vizet naponta, mint mi, meg van egy havi bónusz napjuk az oxigénfeltöltőben. Annyira monoton és kilátástalan az egész. Évről évre, minden hajnalban az ébresztőcsík éles, sárga fénye körbe a falon. A konzolra kódolt női hang ébresztőnek szánt ócska dumája. Már rég le kellett volna cserélni az új személyre szabható modulra, de az több órányi oxigént jelent, úgyhogy inkább elviselem az unásig hallott konzum-ébresztést. Megtanultam gyorsan elkészülni. A saját időmből megy el. Már a Neveldében is az elsők között álltam készen a napi feladatokra, erre büszke vagyok, bár soha semmire sem mentem vele. Az egységesítés nem tesz kivételt senkivel. A részlegünkön mind olyanok tanultak, akiknek a szülei nem élhették túl a fertőzések utóhatásait. Az intézetben nagy volt az összetartás és a fegyelem, így az ottani tapasztalatok igen jól jönnek manapság, csak félek, már ez sem elég. A husángozóban még tartják magukat az emberek, de napról napra érezni, hogy egyre fásultabb a társaság. Van, aki csupán csak pár hónapja van itt, de már nyöszörög, nem bírja. Micsoda baromság. Tizenöt évesen fát hordtam a gaffereknek, ezek meg itt nyavalyognak. Harminchat husáng per boksz, minden nap háromszor, kölyök! Nemrég álltak munkába, de fele addig nem fogják bírni, mint a mi generációnk. Akkor lesznek csak igazán magasak a könyvpiaci árak! De mi persze csak egy nyamvadt sugárkezelés-bónt napunk majd, kenjük a kevlárunkba. Múlt héten, a soron szívrohamot kapott valaki, és ott is maradt, bevégezte. Később a napi fejadagját szétosztották a műszakosok között. Micsoda szánalmas nagylelkűség. Hát így mennek a dolgok idelent. A szomszédban lakó kötöző szerint tíz éven belül vége a világnak. Nem bírjuk tovább, már az is csoda, hogy itt vagyunk. Ő minden reggel elvből imádkozik a közfolyosón, a darabok csak röhögnek rajta. Az ó-kultúra egyes szertartásai nevetségesen hatnak a fiatalok szemében, de őket legalább elszórakoztatja valami. Nekem meg csak a zene maradt. A múltból már csak ez számít, az eltelt idő, mintha nem is lenne, azt már úgyis elhibáztuk, mert naivak voltunk és tudatlanok, ezért a végén már csak sajnáljuk, és az egészet a következő gondolat mentén igyekszünk érvényteleníteni. Az elődeimtől örököltem ugyan pár igazi lemezt, de azokat kizárólag csak végső esetben használnám fel. A könyvek különben is többet érnek, és a börzéken ki lehet fogni egy-egy lemezgyűjtőt, aki hajlandó velük üzletelni. Magam részéről képtelen vagyok létrehozni bármit is azokból a tárgyakból, amelyek körülvesznek, még a gyártásuk menetét sem ismerem. Ha a mérnökök eltűnnének a telepről, alkalmatlan lennék bármit is újraindítani. Csak a favágáshoz értek, mert erre tanítottak és osztottak be. De így legalább folyamatosan tudok zenét hallgatni. Nem is tudom, mihez kezdenék e nélkül. Mégis egész héten azzal a tudattal dolgozom, hogy a hétvégi börzén majd csak kifogok valamit. Mások is vannak így. A zene értéktelensége ellenére sokan megkeresnek egy-egy tétel kapcsán, amelyeket sehol máshol nem találnak meg. Szerencsére a memóriakapacitásom már spirálrácsozott szériás, így senki nem kérdőjelezi meg a hitelességem, de ebből akkor is csak néhány napi vacsorám van meg valami középkategóriás elosztóban. Ha össze tudnék kaparni legalább félévnyi oxigént, felmehetnék a nulladik szintre tanulni a gafferektől. Itt lent, a favágásból már nem remélhetek több kreditet, így marad a szerencse. Hiszen csak egy darab vagyok. De a zene minden nap kérlelhetetlenül lüktet tovább a fülemben: átható, öblös, atmoszférikus zajkavalkád, tisztábban érthető, mint az élet, amelynek elmúlását festi, vágom a fát, 126 bpm-es ütemszámra dobban a szívem.

Gaffer

Minden állandó változásban van és ez számos választásra ad lehetőséget a létezés minden egyes pillanatában. Ezekben a választási lehetőségekben a szabadság hányada pontosan megegyezik a szükségszerűség hányadával. Egy gaffernek pedig minden választásánál mérlegelnie kell, hogy a megfelelő minőséget miként produkálja. A papírfeldolgozás folyamata koránt sem egyszerű, különösen a jelenleg rendelkezésekre álló anyagok és az előállítás tekintetében. Mire aztán megszáradnak az ívek és a kötési metódus megvalósul, a gaffer különös körültekintéssel, a szükségszerűn túlmutató aprólékossággal állítja össze a végső, üres könyvet. Annak mérete és terjedelme a megrendeléstől függ, a besztbojok általában konkrét műcímekkel és adataikkal érkeznek, tehát a gyártási folyamat is ehhez igazodik. Volt már itt minden, számos mennyiségben.  A Tolkien szaga vagy a Trónok Harca összes, teljesen mindegy, mi előkészítjük. A legkelendőbb kötetek odafönt nyilván még mindig a múlt századi klasszikusok, az utolsó nagy írók művei: Houellebecq, Coetzee, Velhurst, Leine vagy Saramago, ezek évek óta jól mennek, de soha sem lehet tudni, ilyen arányban változnak az igények. Az elkövetkező hónapokban akár teljesen felfordulhat a trend, bár ezt erősen kétlem. De végtére is, bármi megtörténhet, hiszen volt már rá példa. Az előző dekádban például jött egy váratlan Hrabal hullám, amit máig sem értünk. Már a besztbojok is besokalltak, két hónapnyi energiát vesztettünk, az ezzel járó darabveszteségről nem is beszélve. A legutóbbi téli periódus folyamán meg felbukkant egy vevő és iszonyatos mennyiségeket lett volna hajlandó beadni valami kétszáz éves magyar bizarro-fiction könyvért, amit aztán napokon át kerestünk. Nem volt egyszerű felkutatni a két, szinte ismeretlen szerző még élő leszármazottjait, de összességében így közben még további értékes darabokat is leltünk. Ők is jól jártak, meg mi is, a besztbojok pedig kurjongathattak egész nyáron. Jelenlétük egy ideig teljesen megszokottá vált, a folyosókon minden hétvégén búgatópor szaga terjengett, mert állandóan lejártak a gafferlányokkal hetyegni. Mindenki tudta, hogy túlnyomó részük biszexuális, de senkit nem zavart. A lányok megkapták, amit akartak - néhány hétnyi vízkredit, meg egy opiátos buburékpalack – cserébe pedig a besztbojok olcsó szexhez juthattak. Odafönt korántsem olyan fényes az élet, mint mondják. Úgy hírlik, a kitartott partnerek több gondot okoznak nekik, mint örömöt. Hiába élnek nagylábon, a nők megkeserítik az életüket. Azt hiszik, azért mert tiszták, már mindent megtehetnek. Részemről soha nem adnék nőnek olyan muníciót, amit betárazhat magának. Elraktározzák bűneinket, és amikor szükségét érzik, az egész tárral ránk zúdítják. Mesterei annak is, miképpen ébresszenek bűntudatot. A legutóbbi partnerem pont ilyenné vált. Minden egyes mondatomat megjegyezte, és a kellő pillanatban felhasználta ellenem. Nemrég költözött át egy másik dokkba. Jobb lesz így mindkettőnknek. A héten amúgy is rengeteg munkám van: beérkezett egy Musil monstrum, a „Tulajdonságok nélküli ember” - hát meg fog vele dolgozni rendesen a besztboj, de legalább tripla árat fizet, így inkább bemegyek hétvégén is, kell a bónusz. Két nap alatt már csak összeraknom ezt a kötetet, abból már ki fogja futni néhány kör a börze melletti kaszinóban. Ha szerencsém van, összehozok egy-két palack mirtuszos levegőt is, az csaknem mindig hónapokra feltölt, olyan, mintha kitisztulna tőle a szervezetem. A gaffer reggel ráköti a szifonra, és egy órán át ereszti a szűrőn át. Nagyon hatásos, én soha nem sajnálom rá a kreditet. Mások is haszontalan dolgokra költik. Egyes gaffereknek az a hobbija, hogy saját könyveket írnak és felküldik a felszínre, de az igazság az, hogy a legtöbbjük soha sem lesz értékes szerző. Emlékeim szerint az utóbbi években sem bukkant fel semmi igazán figyelemreméltó, de néhány megszállott nem fogja fel, hogy a biokrón technika nélkül nem ugyanaz. Egy gaffer írás soha nem lesz olyan tökéletes, mint bármelyik kronizált besztboj kötet. A saját kiadások mindig csak a nagy nevek mögött kullognak az eladásban, mert egy érdektelen gaffer történet igazán senkit nem hoz lázba. Néhány hibásan iktatott darab talán vesz belőle, de hónapok múlva úgyis áron alul cserél majd gazdát valamelyik börzén, tehát újfent értéktelenné válik. Nekünk nem túl érdekes az életünk és nem arra vagyunk generálva, hogy történeteket találjuk ki, hanem, hogy úgymond előkészítsük rá a talajt. Gyerekkoromban, mikor a könyvkötést tanultam, még ábrándoztunk arról, hogy egyszer majd felmegyünk a felszínre, túl a vaskos titániumkapukon, megnézzük az ültetvénysorokat, ellátogatunk a szójababtelepekre és primőr árukat kóstolunk. Hogy a fejünk felett kilométerekre lévő gigantikus kupolák koszos fénye alatt sétálunk a nyitott falak közt, melyek némelyikéről még nem koptak le teljesen az egykoron reklámnak hívott rajzok. Mindezekről eddig csak régi képeket láttam (L’oreal - Mert ön megérdemli), viszont a besztbojok beszámolói általában alátámasztják a hamisnak vélt felvételeket. Nem tudom, lesz-e valaha erőm túllépni kicsinyes gondjaimon, de alapvetően nem vagyok boldogtalan. Annyi vizem azért mindig akad, hogy havonta egyszer - egyszer össze tudjak feküdni darab-lányokkal. A Termelőknél mindig akad egy-egy irodista, aki kapható az ilyesmire, s még ha nem is teljesen tiszták, cserébe annál lelkesebbek. Úgy tapasztaltam, legtöbbjük nem is a kreditért csinálja, hanem mert igazán élvezi. Lám hiába az emberi történelem genetikai csúcsprodukciói, az ösztönöket még mindig nem sikerült kontroll alá vonnunk teljesen. Egy napon ismét ráébredünk, hogy végül is ugyanaz a mintázat vagyunk, csak más-más kiszökellésekkel, az eredeti deformáció másodpéldányai, eszköz a jóvátehetetlenség ürügyén.

Besztboj

Milyen keveset tudtunk régen, milyen buták és ártatlanok voltunk, még nem sejtettük mi vár ránk, most pedig tisztában vagyunk mindennel. A fülek mögé ültetett jeladók szorgosan továbbítják a tudatalattink megnyilvánulásait is. Néha magam is meglepődöm, mi bukkan fel a múltamból, melynek egyes eseményeire másként már nem emlékeznék. De így minden egyes mondat megmarad, amit életemben hallottam, minden gondolat hálásan konzerválódik, A technika, melyet az őseimtől örököltem, legtöbbször a munkám örömteli megszokottsága, de időnként átok is. Amikor átültették apámból, még csak nyolcvan éves volt, de az agya már nem fogott, hiába tömte mirtuszgyöngyökkel a spirálját. Attól a naptól fogva vagyok besztboj. A természet alkalmazkodik. Nemzedékről nemzedékre száll a tudás, ami alkalmassá teszi a jó helyre született alfa gyerekeket, hogy írhassanak, s ezzel fenntarthassák a közösségüket. Az a sok immoralista léhűtő. Alig hétmillióan maradtunk ezen a tetves bolygón, de idefent még mindig egymás szemét kaparjuk. Őseink biokrón tárával felvértezett piperkőcök, akiknek a fele meg sem érdemli, amit kapott. A normálisabbjaink már kisded korban elkezdik mesélni a gyerekeiknek a történeteket a fejükből, hogy a kicsinek bővüljön a tudása, gyarapodjon a szókincse. Másokat nem érdekli a jövő. Évekre szóló oxigénkészleteik vannak, de ha nem tudnak felmutatni évente legalább egy Szorokin kötetet, már sértve érzik hírnevüket. Egyes megátalkodottak még a felszín alá is lemennek, hisz némely rafinált gaffernél bármikor akadhatnak egyedi könyvek. Ezek nem restellenek még a pusztákba is kimenni, hátha kósza fővillekre akadnak, akik kíváncsiak a portékájukra. Én ki nem mennék a körzetemből, és nem is adnék ki erre engedélyt. Az eltartottjaim rendes emberek. Megérdemlik, hogy éljenek. Makulátlan a hasznosulásuk és az irányomban tanúsított hűségük. Duplahold idején még ünnepséget is rendeznek a tiszteletemre. A javakból, amelyeket az odalent gürcölő millió darabok megtermelnek, ők is bőven részesülnek. Addig, amíg képesek vagyunk sterilizált húsra és gabonára cserélnünk a könyveket, továbbá elő tudjuk állítani a legalább hetven százalék tisztaságú vizünket, nincs is miért panaszkodnunk. A kupola energia fenntartási hozzájárulásunk tizenhét pontos. A fővillek szeretnek hozzánk járni könyvekért. Eredeti minőséget kapnak megfizethető áron. Mi nem seftelünk. Nem csak a haszon harminc százalékát adjuk le a közösségnek, mint a déliek, hanem éppen fordítva. Nálunk rend van. Bio-mikroszféránk sarkain levegőszűrő telepeket építettünk, hogy még egészségesebbek legyenek a növényeink. Saját bomlástermékeink energiáját hasznosítjuk tovább katalizátorként. Hisz nincs születés, csak a molekulák keveredése, és nincs halál, csak e keverék szétesése. Az isteni entitásban való további hit összeegyeztethetetlen a civilizáció fennmaradásával. Adjatok egy üres könyvet és megírom néktek a bibliát. Leszek én az istenetek, akihez fohászkodhattok, hogy írjon tovább a fővillek örömére. Nadragulyagyantával kötött könyveket írok, és nem kell meghunyászkodnom senki előtt. A gaffereim tisztességesen és keményen dolgoznak, de azt is el kell ismernem, hogy nélkülük nem lennék az elsők között. Néhány fővill nem csak sorszám szerint ismer, hanem az igazi nevemet is tudja. De mit számít ez? Csak a jelenre koncentrálunk, még ha a múlt írásaiból is élünk, történetek melyek legtöbbje meg sem történt, fikciók, megannyi kecses hazugság a tárhelyemen, a létünket tápláló idill. Amikor egy fővillel üzletelsz, sohasem tudhatod, hogy mennyire számíthatsz. Azok a nagyvilági kurafik a létező territóriumok legsunyibb teremtményei.

Fővill

A láthatatlan összetevők határozzák meg a rendszer valódi működését. A ráható erők, amivel manipulálunk. Mindig is így volt, az idővel csupán a keretek változhattak. A nehezen szabályozható burjánzás után a mindenkori irányítás mértékei végül a népesség csökkenésével párhuzamosan újra stabilizálódtak, de az évszázadokon át megvalósulni képtelen harmonikus egyensúlyt elsősorban nem háborúkkal, betegségekkel, de még csak nem is vegyi anyagokkal értük el, hanem a természet pusztító korróziós erejének növelésével. Őseink már rég katasztrófa-biztos bunkereket építettek a világ szeme elől elzárt, a túlélésre leginkább alkalmas területeken, mikor az időjárás drasztikus felborulása, a mutáns állatfajok megjelenése és a vízhiány még csak néhány lizgersav mámorban úszó természetvédő aktivistának a fejében létezett, és jóváhagyott természetességgel néztek elmeroggyantnak mindenkit, aki ezzel foglalkozott. Dédapáink azonban érezték, hogy az irányítás már nem csak az ő kezükben van, az Új Babilonban szabadjára engedett káoszt nem lehetett tovább uralni.  Akkor már korszakos problémává vált az ember, és hiába minden igyekezet, hogy több legyen a haszna, mint a kár, amit okoz, a folyamat kontrollálhatatlanná vált. A természet lassan dolgozik, ezt már jól tudták, hiszen nem egyszer bőven rásegítettek, de végül eljött az az idő is, amikor már nem kellett közbeavatkoznunk, mert látták, hogy a kör visszafordul. A változás évről évre makacsabbul szedte az áldozatait, olyan ütemben, amely aggodalomra adhatott okot, még ha a népességcsökkenéssel egy ideig nagyon kedvező arányok alakultak is ki. Hónapról hónapra újabb állatfajok tűntek el végleg, és ezzel az ember életőre egyre szűkült. Különös módon a méhek tovább bírták, mint megjósolták. Akkoriban általánossá vált a közfelfogás, miszerint, ha a méhek kipusztulnak, az embernek sincs sok hátra. A felborított természeti folyamatok újfent mégis kitermelték magukból a túléléshez szükséges géneket, és az ezzel rendelkező méhfajok megmaradtak. De a jelek szerint minden a pusztulás irányába mutatott. Ezekben az években alakult az Ezrek Tanácsa, ők kezdték el kiosztani a fővill rangot. Nagyapám is így jutott hozzá. Származásából adódóan egész életében védelem alatt ált, és amikor el kellett vonulni a biztonságot jelentő erődítményekbe, már tudta, hogy a jövő csak a történelem újabb és újabb erőpróbáinak sorozata, avagy az alkalmazkodás diadala. A fővillek által létrehozott túlélőbunkerek azonban nem mind a viselték jól a természet csapásait, és megoldást kellett találni az odafönt maradt szerencsétlenekre is, akik felfedezték a sérült bunkereket és elkezdtek beköltözni a föld alá. Évekig tartó véres összecsapások következtek a magukat geo-anarhistáknak nevező hordákkal, akik már alig találtak élelmet odafent. A később Geo Anarchista Federációvá duzzadt túlélő földi népesség még több pusztítást okozott. Csakhogy az idővel mindenkinek számolnia kellett. A generációkon átívelő kísérletezéseknek hála, őseink legeszesebbjei létrehozták a Masszát, a fővillek megmentőjét. A massza nem ember, s nem állat. Nem is növény. A tökéletes gén. Nem rendelkezik idegrendszerrel, nincsenek szervei, csak helyet változtat és táplálkozik. Mindent megemészt, minden amit magába szív, energiává válik. Eleinte zöldséget és húst, és a minendenkori tartalékok ételmaradékait adtak a Masszáknak. Tenyészteni kezdték, mert szaporítása is egyszerű volt. Ha a Masszát szétvágod, amőbaszerűen kettéválik, két külön, tanulni képes entitássá. Stimulált környezetben is könnyedén megtanulta a rovarok becserkészési módját, vagy akár kisebb pókok elejtését is. Növekedése a bevitt tápanyag függvénye, mint minden alapvető életformánál, de nem mindegy mivel tápláljuk. Apáink leírásai szerint, a század elejére már leginkább fával etették őket. A felhasznált tápanyagot ugyanis átalakítja, és kiverejtékezi, melynek felfogott, erjesztett állaga a tökéletes testi és szellemi energiaforrás. Néhány csepp elég belőle ahhoz, hogy hónapokig folyadék és táplálék nélkül éljünk. Néhány évtized alatt teljesen átálltunk erre a leegyszerűsített táplálkozási módra. Csak papír kell hozzá. És szavak a papíron, mert minél értékesebb a szöveg, a Massza annál erősebb esszenciát termel. A legfelsőbb ezer ember életvize újfent a századokkal ezelőtti irodalmi csúcsragadozók szavaitól függ. Azokból az időkből, amikor még volt irodalom és az rá tudott kapcsolódni spirituálisan. Vészterhes korszak, a lent élők többsége már nem is emlékezhet rá, az általuk gyártott könyveket mesének hiszik, a szórakozás egy formájának. Mégis egymásra szorulunk. Ki kellett alakítanunk azt a termelési rendszert, ami a mi létünket is tovább biztosítja, miközben felsőbbrendűként tekintenek ránk. Az ehhez adott technikai fölényünkből eredően mára megtehetnénk, hogy bármikor elpusztítjuk őket, de ennek már nem lenne értelme. A népességcsökkenés ugyan helyreállt, az állapotunk mégis leginkább csak izoláció. A földön az élet feltételei átalakultak és vesztésre állunk. A Massza az egyetlen reményünk, hogy maradék búvóhelyeinken a jólétünket fenntartva még évszázadokig élhessünk. Meg van rá minden esélyünk, de amíg lehet, ki kell sajtolnunk mindent a darabokból és a gafferekből, és aztán így tovább, szépen sorban, míg végül csak mi maradunk, meg a méhek, amelyeknek harminchat fajtája a mai napig képtelen kihalni. A thermogenetikus védőszövetek alkalmazása is ennek köszönhető, de a koncentrátum jól jön a fertőzésekkel és a sugárzással szemben is. Ennek ellenére még mindig hallani olyan elvetemült idiótáról, aki képes gleccservizet inni, amikor az ezrek házainak minden szegletében tudják, hogy az atomfertőzések olvasztotta jégtömbökből származó víz halálos. Játsszák, a sznobot, nem tudnak már mit kezdeni magukkal, unják a könyveket, amelyeket időről időre elolvasnak, mielőtt megetetik vele a Masszájukat, aztán ha eszükbe jut, vesznek egy újat, és odavetik valamelyik rég lecsapolt energiacellájukat cserébe, az újakat ők isszák, ha érkezik egy Dosztojevszkij első kiadás, akkor megmámorosodnak és hetekig ki sem mozdulnak luxuslakosztályaikból, nem járnak közösségi gyűlésre és szaporításra sem - kész téboly. Hiszen a nők száma csökken, hiába klónozzuk őket, folyton elromlanak, vagy idő előtt elhalnak, a faj-specifikus változékonyság is hígul, a tanács elégedetlen. Hiába van emberöltőnyi időre való energiánk, ha bizonyos élvezetek iránti szenvedélyünk minősége kárt szenved. Mert általában, amikor azon igyekszünk, hogy megszerezzük, amit akarunk, nem foglalkozunk azzal, hogy vajon meddig lesz majd mienk a vágy tárgya.